Debbie & Benny

Nem akartam egyedül lenni. A társasjátékaim porosan hevertek a polcokon, mivel a minimum két személy kellett hozzájuk, nekem viszont nem volt társam. Nagyon unatkoztam, szükségem volt egy barátra, így legegyszerűbb megoldásként kitaláltam magamnak egyet. Debbie-nek neveztem el. Onnantól kezdve jól szórakoztunk együtt Debbie-vel. Tudtam, hogy nem létezik, mégis úgy éreztem van mellettem valaki, valaki, aki meghallgat, játszik velem, én sosem bánt. Debbie-t sötétbarna, hosszú, göndör hajjal és nagy, barna szemekkel képzeltem el. Én is olyan akartam lenni, mint ő. Gyönyörű. Emlékszem, gyakran álltam a tükör előtt, és magyaráztam Debbie-nek, hogy mit vegyen fel, hogyan fonja be a haját, illetve milyen ékszer illene a ruhájához. Csak a képzeletemben létezett, de nekem kezdett egyre valóságossá válni. Az óvodában a lányok kinevettek, mert azt hitték, magamban beszélek, pedig én Debbie-vel voltam, csak ők ezt nem tudták. Minden nap együtt játszottunk, szinte nem volt olyan perc, hogy ne lett volna velem. Úgy éreztem, hogy ő az, aki engem legjobban szeret, és ez fordítva is igaz volt.

Egy nap új fiú jött a csoportunkba. Benny-nek hívták. Kedves fiú volt, más, mint a többiek. Nem illett közéjük, nem is volt velük szívesen. Igazi művész volt, nagyon szeretett rajzolni, festeni. Minden képén volt két fiú. Az egyiküknek fekete haja volt, barna szemekkel, Teljesen olyan volt, mint ő. A másik fiút nem ismertem, de úgy gondoltam, talán a testvére az. Néha gondoltam rá, hogy odamegyek hozzá rajzolni, de nem tettem, mert féltem, ő is úgy fog viselkedni, mint a többi fiú, és bántani fog. Így csak távolról néztem, mit csinál…